Az utolsó napot szintén két csoportra osztva töltöttük el, mert Edináék bementek a Heydar Aliyev Centerbe, mi pedig szerettük volna megnézni a régi kőolajkutakat. Miután összepakoltunk és kijelentkeztünk a szállodából, ezzel indítottuk a napot, mert Baku dél részén találhatóak a szállásunk közelében. A Baku Aquatic Palace előtti parknál parkoltunk le, ahol megnézhettük a világ első ipari kőolajkútját kiállítva 1846-ból.
A park túloldalán működő kőolajkutakat találunk – bár először azt gondoltam, hogy ezek is kiállított kutak, mert kicsik, színesek 🙂 Biztos a filmek miatt, de sokkal nagyobbnak képzeltem őket.
Lacinak nagyon tetszett a part mentén található hatalmas nemzeti zászló és mivel útba esett, megálltunk, hogy közelebbről megnézhesse. A Zászló tér maga egy hatalmas, nyitott sétány a Kaszpi-tenger mellett. Kiderült, hogy nem csak érzésre hatalmas a zászló, valóban bekerült a Guiness rekordok könyvébe méreteivel:
36×72 méter területű, kb. 500 kg súlyú. A zászlórúd is rekorder a maga 162 méter magasságával.
Lentről nem látszik, de ha felsétálunk a hosszú lépcsősoron, a rúd aljában zászló múzeum található. Azerbajdzsán államiságának történetét mutatják be: régi pecsétek, címerek, zászlóváltozatok, katonai jelvények és történelmi dokumentumok mesélnek arról, hogyan alakult az ország identitása.
A kiállítás rövid, de látványos – és jól kiegészíti a hatalmas zászló monumentális élményét. Főleg, hogy kaptunk egy angol nyelvű vezetést, csak négyünknek és mindezt ingyen. Ez olyan program volt, amit magamtól biztos nem terveztem volna be, de utólag örülök, hogy végül így alakult.
Visszamentünk az Óvárosba, mert nagyon megfogott minket első nap. Rögtön egy ünnepségbe botlottunk bele. Szívesen hallgattuk a katonai zenekar előadását.
Séta közben egy fiatal férfi köszönt ránk magyarul, mert hallotta, ahogy beszélgetünk. Nagyon kedves volt és a szemerkélő esőben sok időt szánt ránk, hogy válaszoljon a kérdéseinkre és szívesen mesélt az országban töltött időről. Kiderült, hogy a nagykövetségen dolgozik és 1 éve él Azerbajdzsánban. A kellemes beszélgetés után egy finom ebéddel vettünk búcsút az országtól.
A reptérre menet még volt annyi időnk, hogy beugurjunk a gyümölcs- és fűszerpiacra. Nagyon ízlésesen rendezett, szép árut lehetett látni mindenhol – sajnálom is, hogy nem fotóztam le.
Amit viszont lefotóztam, az az alábbi stand, mert annyira színes, rendezett és hívogató, hogy meg kellett örökíteni. Érdekes, hogy nem szeretem a pomelot, sem a kandírozott gyümölcsöket, de alkalmam nyílt megkóstolni a kandírozott pomelot és az bejött. Ezek szerint előfordul, hogy a nem + nem néha igen 😀
Ezután már tényleg nem maradt más, mint kimenni a reptérre és várni a hazaindulást.
Összességében: Örülök, hogy eljutottam ebbe az országba – a balesetem ellenére 🙂 – és bár „világra szóló” látnivalóban nem volt részünk, emlékezetes marad a szőnyeg gyár, Sheki Khan egyedülálló színes palotája és Baku a kaotikus vezetéssel és folyamatos forgalmi dugókkal együtt. Csak a fővárost is megéri eljönni megnézni, de ne vonjunk le belőle általános következtetést az ország egészére nézve.
