Szerdán helyben voltunk, nem csináltunk semmi különöset, csak amiért jöttünk: fürdőzés, pihenés, este séta a városban. Először főztünk itthon spagettit. Még szerencse, hogy nem engedtem több mindent venni, mert így is lehet, hogy sok, amit bevásároltunk. Már csak pár nap maradt hátra.
Tegnap hosszú napunk volt. A Meteorakhoz mentünk, útba ejtve Edessát, ahol Görögország legnagyobb vízesése található, mely 70 méter magas. 6 után keltünk és fél8 körül tudtunk elindulni. Edessa 2 és fél órányira van, fél11 körül érkeztünk meg, mert megálltunk egyszer kávézni. Edessa egy dombon található – nem meglepő módon: a víznek valahonnan le kell esni 🙂 – hangulatos kis város. Több szakaszból állóak a vízesések, amelyeket elsősorban felülről lehet megtekineni. A legérdekesebb rész persze az, amikor a vízfal mögül lehet csodálni a vízesést. Iszonyú erővel és sebességgel zúdul le a víztömeg.
Kellemes kis parkba jutunk a vízeséstől felfelé vezető lépcsőkön. Bóklásztunk egy kicsit itt, majd úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk lemenni a vízesések aljához, hogy teljes egészében is megcsodálhassuk őket. Ehhez a GPS segítségét kértük és bepattantunk az autóba. Kieső út visz a vízeséshez, nem is találkoztunk más turistával. Elvileg lépcsőn is le lehet jönni ide, de elég vizes volt, nem próbálkoztunk vele.
Sajnos teljes hosszában lentről sem láthatóak a vízesések, de azért így is élményt nyújtott a látványuk és szívesen hallgattuk a lezúduló víztömeg zaját és külön felüdülést jelentett a vízpárában való fürdés.
Edessa után újabb 2 és fél órás autókázás várt ránk, részben autópályán, mely legalább olyan kihalt volt, mint nálunk az M6-os. Végre megpillantottuk a hatalmas sziklákat és a lábuk alatt elterülő falut, Kalambakát. Jó ötlet volt közel 20 éves élményemet feleleveníteni, újra rácsodálkozni a természet csodáira. Az első szembetűnő dolog számomra a sziklákba vájt barlanglakások voltak, melyről a grúziai Vardzia jutott eszembe. Itt szétszórtabban és kevesebb, de „formatervezettebb” vájatok találhatók. Kalambaka központjában álló térképnél gyorsan belőttük az irányt és elindultunk a 6 kolostor közül a legmagasabban álló felé, közben meg-megállva fotókat készítettünk „Azta!” és „Hú, de durva!” felkiálltások közepette. Még időben érkeztünk a Megalo Kolostorhoz, maradt egy óránk megnézni. A belépő csak 6 euro volt két felnőtt részére, a gyerekeknek nem kellett belépőt fizetni.
Nagyon szépen felvannak újítva a kolostorok és meglepően nagyok. Elgondolkoztató, hogy annak idején mi vitte rá az embereket, hogy ilyen magasra építkezzenek, de amikor elénk tárul a pazar panoráma, kevesebb kérdőjel marad. Megnézhettük a régi konyhát – ami véleményem szerint mindig az egyik legérdekesebb helyszín – és a szerzetesek által írt kódexeket, melyek közül a legrégebbi közel 1000 éves. A legbulibb persze a kötélen szállított ételhordó, mely ma is működik modernebb formában és nem feltétlenül csak ételszállításra alkalmas.
Záróra előtt hagytuk el az épületet és épp időben, mert kezdett cseperegni az eső. Autóval elgurultunk még egy másik kolostorhoz, mely egy különálló szikla tetején áll mesébe illő látványt nyújtva. Ennél a pontnál a gyerekek kezdték elveszíteni a türelmüket és Márkó megjegyezte, hogy azért szeretünk apával együtt utazni, mert egyformák vagyunk: „Még itt egy fotó, még egy, még egy…” 🙂
Mire legurultunk a 600 méteres hegyről, lent már zuhogott az eső, de nem tartott sokáig. A visszafelé tartó 4 órás utat egyszer szakítottuk meg egy vacsora erejéig. Én már nem voltam hajlandó gyrost enni – más pedig ott épp nem volt -, de a többiek jóízűen falták. Én inkább egy cukrászdában vigasztalódtam, amivel a többiek sem jártak rosszul 🙂
Fél12-kor értünk haza és csak az utazás utolsó órájában aludtak el a gyerekek.