Az utolsó tokiói szállásunk volt a legrosszabb, de jó helyen és egy éjszakát ki lehetett birni. Ma reggel ismét esőre ébredtünk. Nem örültünk neki, de nem volt betervezve semmi kötelező látnivaló, lazára vettük a napot, amihez éppen kedvünk támadt. Először a halpiacra mentünk és igaz, a klasszikus piacot, amikor hozzák a halakat, szeletelik, lekéstük, de még úgy is émény volt sétálni és nézni, hogy milyen halakat, tengeri herkenytűket kinálnak a büfék, éttermek, hogy én nem szeretem. Volt itt minden, rák, polip, csiga, kagyló, tengeri sün és még egy csomó fajta hal, amiket nem ismerünk.
Miután kicsodálkoztuk magunkat és közben az eső is elállt, ellátogattunk a Koishikawa Korakuen kertbe, majd utána az Akhabara állomás környéki utcákban sétáltunk. Itt volt az az étterem is, amit Nestynek ajánlott egy kollégája és feltétlenül ki szerette volna próbálni. Jópofa módon működött: automatából először ki kellett választani az ételt és kifizetni (egyébként ez elég sok helyen igy volt), majd beültünk a fülkékbe. Egy hosszú pultnál ülnek az emberek egymás mellett, köztük elválasztó, amit össze is lehetett hajtani, mint pl. a mi esetünkben. Ki kellett tölteni egy papirt, hogy a levesbe mennyire megfőve kéred a tésztát, mennyi hagymát kérsz bele, hússal v. anélkül stb, tehát alapvetően te rakod össze a saját levesed. Amikor ez megvan, meg kell nyomni egy gombot a pulton, a szakács elveszi a papirt és kisvártatva visszatér a levessel. Minden fülkében van csap és viz, ami szintén kellemes tapasztalás volt itt tartózkodásunk alatt: minden étteremben szó nélkül hoznak vizet vagy zöld teát ingyen.
Visszamentünk a Tokyo állomásra, ahol reggel betettük a csomagokat poggyászmegőrzőbe. Magunkhoz vettük őket és felszálltunk a Narita Expresszre, hogy kivigyen a reptérre. Közel egy óra alatt értünk ki, 8 óra tájban. Furcsa volt, hogy alig volt nyitva valami, ami még igen, az sem sokáig, kezdtek zárni még a kávézók is. Még nem volt olyanban részem, hogy korábbra teszik az indulást, de most ez történt és fél órával előbb szálltunk fel.
A tervezett érkezéshez képest jóval előbb, hajnal 4-kor érkeztünk meg Istanbulba. Szerencsére az út alatt semmi emlitésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy a közelben ülő egyik japán végig szipogott – nem illik orrot fújni náluk – mely végtelenül zavart. Sok mindenben fejlettebb a gondolkodásuk, de a szipogást és a szürcsölést nem tudom elfogadni.
Érdekes, hogy Tokióval ellentétben Istanbulban szinte minden üzlet, étterem nyitva van a korai időpont ellenére és rengeteg az utas is. Lehet, hogy ez nagyobb nemzetközi repülőtér, mint a Narita, nem tudom.
Kiderült, hogy van egy korábbi gép is Budapestre, mint amelyikre a jegyünk szól. Megpróbáltuk áttetetni és csak azért nem sikerült, mert nem volt rajta hely, de mivel ugyanaz a légitársaság, simán meg lehetett volna csinálni.
Most még várakozunk egy kicsit és 7-kor nekivágunk a városnak. Hiába van elvileg sok időnk, igy is rohanás lesz megint, mert a Kék mecset és a Hagia Sofia fél9-kor és 9-kor nyitnak. Gyorsan megnézzük őket és rohanhatunk is vissza a reptérre becsekkolni.
……….
Megvolt a Kék Mecset és a Hagia Sofia. Szép, szép mindkettő, de nem tett mély benyomást rám egyik sem.
Pár óra és otthon vagyunk. Elképesztő, hogy tegnap még Japánban voltunk, ma pedig tizezer kilométerrel odébb. Mindig eszembe jutnak ilyenkor a régi idők, amikor maximum lovaskocsik léteztek, Európán belül is heteket, hónapokat utaztak az emberek. Felfoghatatlan, hogy 24 órán belül minden átmenet nélkül teljesen más világba csöppenünk.
