O8.24
Hosszú nap várt ránk, időben kellett kelni. Érdekes, hogy csak reggel fél8 körül kel fel a nap, még égtek az utcán a lámpák, amikor ittam a reggeli kávém a teraszon. Borús volt az égbolt, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget, mert tegnap is igy indult a nap. Indulás előtt automata benzinkútnál tankoltunk és mire kisilabizáltuk, hogy mi hogy működik, elkezdett esni az eső. Még mindig nem pánikoltunk, mondtam, hogy biztos nem tart sokáig, különben is jó messzire megyünk, ki tudja milyen idő lesz Gibraltáron, mire oda érünk.
A helyzet az volt, hogy egyre jobban esett az eső, egyre borúsabb lett az égbolt, hiába távolodtunk otthonunktól és mentünk egyre délebbre, nem javult az idő. Elhatároztuk, hogy először Tarifába megyünk fürödni, ahol találkozik az Atlanti óceán és a Földközi-tenger, mert ha ott esik is, úgy is mindegy a vízben. Pár km-re voltunk Tarifától, amikor csodák csodájára kitisztult az ég és nyoma sem volt esőnek! Nem volt gatyarohasztó meleg, max. 25 fok, de legalább nem esett. Gyerekek gyorsan átöltöztek fürdőruhába és az óceán felé vettük az irányt. Ez a hőmérséklet abszolút nem ütötte meg az inger küszöbömet, meg sem fordult a fejemben, hogy megmártózzak. Gyerekek elmondása szerint hideg volt a víz, de hősiesen belevetették magukat. Annak reményében, hogy az Alborán tenger melegebb, átsétáltunk a kb. 1oo méterrel odébb lévő partra. Minimálisan jobb volt a hőmérséklete, de Márkó a legelején elszenvedett egy medúza csipést, igy nem sokáig fürödtek. Legalább ez is kipipálva.
Zsolt barátja, Tibi ajánlotta, hogy ha Tarifában leszünk, menjünk el a homok dűnékhez (Duna De Valdevaqueros), nincs messze onnan. Meg is fogadtuk a tanácsát és nem is bántuk meg. Habár itt szemerkélt az eső, gyerekek (és persze csomó felnőtt is) boldogan mászott fel a hatalmas homokhegyre, majd „siklott”, szaladt, tolatott vagy próbált valamilyen formában lejutni róla.
Ekkor már 4 óra körül volt, úgy döntöttünk, hogy elindulunk hazafelé, útba ejtjük Gibraltárt, ha jó az idő, bemegyünk, ha nem, visszajövünk valamelyik nap. Miután a dűnéknél is csepergett, nem tápláltunk nagy reményeket, de mire odaértünk, kellemes idő fogadott.
Messziről látszik a hatalmas (425 méteres) tengerbe nyúló hegy, olyan, mintha odatett volna egy óriás egy kavicsot.
Van egy nagy parkoló a határ mellett, mindenki azt ajánlotta, hogy itt parkoljunk, viszont mivel már estefelé járt, turisták kevesen voltak, simán le lehetett állni az út mentén is, parkoló díjat 7 óráig kellett csak fizetni. (Fél7 körül parkoltunk le). Elindultunk gyalog a határ felé, amikor Zsolt felvetette, hogy mi lenne, ha kocsival mennénk be, valószínűleg bent sem kell már ilyenkor fizetni a parkolásért. Fanni nagyon üdvözölte a felvetést, mert utál gyalogolni, de nyilván senkinek sem volt kifogása ellene.
Gyorsan átértünk a határon, nem volt semmi probléma, kérdés. Igazából az útlevelet is csak azért nézték meg, mert Zsolt az arcába tolta a határőrnek.
Remek ötletnek bizonyult az autós városnézés, mert gyalog a töredékét tudtuk volna csak bejárni, sok látnivalótól megfosztva magunkat. Itt is jobb oldali vezetés van, nem úgy mint az angoloknál. Nem sok gibraltári autóval találkoztunk eddig életünkben, de most már tudni fogjuk, hogy az autók felség jelzése GBZ.
Először a félsziget nyugati oldalán indultunk el, ez az újabb, modernebb rész, majd a központ felé vettük az irányt. Itt már olyan szűk – ha nem szűkebb – kis utcák voltak, mint Setenilben és ebből kifolyólag egyirányúak. Ez a része a városnak félig a hegyoldalban van, meredeken futnak felfelé az utcák, ahol van hely, parkoló autókkal szegélyezve. Itt még inkább szükség van vezetési gyakorlatra, szerintem sokan nem mernének idáig eljönni autóval (nyilván a helyieket kivéve). Aki ismeri ezen a téren Zsoltot, tudja, hogy ő szereti a kihívásokat, nem sok olyan hely van, ahová ő nem próbál meg autóval bemenni 🙂 Gyerekek szokták hátulról kiabálni, hogy „Apa, neeee!!!” , mire ő kaján vigyorral az arcán azért is behajt. 🙂 Persze előfordul, hogy időnként ő is megizzad, pl. amikor jöttek szemből lefelé a hegyről és nem volt hely megfordulni, csak visszatolatni egy darabig és ott is jó sok y manőverrel tudott csak megfordulni.
Tudtuk, hogy fent a hegyen vannak majmok, de nagy örömünkre a városban is láttunk. Az egyik éppen egy nyitott kisteherautó hátuljában guberált, (nem tudtam jó képet csinálni róla, mert azzal voltam elfoglalva, hogy felhúzzam az ablakot, nehogy az ölembe ugorjon véletlenül, vagyis inkább szándékosan :).
Hihetetlen, hogy szinte minden van Gibraltáron, ami egy nagy metropoliszban megtalálható, pedig csak 6,5 km2 a területe és kb. 34e lakosa van. Van itt egyetem, botanikus kert, mecset, világító torony, foci pálya, alagút, minden. Fanni viccesen megkérdezte, hogy temető van-e. Lehet, hogy az is van, de krematórium biztosan, mert láttuk. Még szeméttelep is található az általunk elnevezett „sötét oldalon”, a szigetnek azon az oldalán, ahol tuti nem járnak turisták.
A legérdekesebb a repülőtér, pontosabban a leszállópálya, amit keresztez az autós forgalom, ezért, ha érkezik egy repülőjárat, leállítják arra az időre a forgalmat, hogy le tudjon szállni a repülő. Izgi lett volna egy ilyet megnézni, de sajnos akkor este már nem jött járat.
Még több kép itt.
Hiába tisztult ki az ég, sajnos a látóhatár továbbra sem volt tiszta, ezért nem mentünk fel a hegy tetejére, ahová egyébként horribilis összegekért lehet feljutni felvonóval, taxival vagy busszal. Sajnálom, hogy erre nem került sor, mert szívesen megnéztem volna a kilátást, ha olyan az idő.
Ahhoz képest, hogy a nap elején még úgy tűnt, hogy kuka ez a nap, végül egész eseménydússá kerekedett.
